Háát...
mikor először hallottam, hogy drámapedagógus jön hozzánk, kicsit el kellett gondolkoznom, vajon mire is készüljek. És azt hiszem nem én voltam ezzel egyedül. Volt olyan anyuka, akit meghívtam a kis összejövetelünkre, és igazából a válasz az volt, hogy "Dráma? Elég dráma van az életben enélkül is!" Persze ez valószínű vicces kifogás volt arra vonatkozóan, hogy nem jönnek, de valjuk be, valóban elgondolkodtató a fogalom.
Én valami olyasmit gondoltam, hogy lesz valami mese, vagy egy aranyos, gyerekeknek szóló történet, amit talán a kicsik bevonásával eljátszunk.
És valóban ilyesmi volt, de ennél azért sokkal-sokkal jobb és összeszedtebb.
Volt énekelve köszönés, megtanultunk integetni a nyelvünkkel, a lábunkkal;-itt kell megjegyeznem, hogy a 21.hónapos kisfiam dackorszaka elején sokszor nem szeretne köszönni, és szégyenlősen eltakarja kis kezével a szemét, de ahogy arra kérem, hogy "Jó, akkor integess a nyelveddel!" érdkes, rögtön kapva-kap az alkalmon.
Aztán a bemelegítés után megismerkedtünk Bóbitával, a Tündérlánnyal, aki elrepített minket buborékok szárnyán hazájába, egy nagy, öreg fához, ahol énekeltünk, táncoltunk, mondókáztunk, közben csörgőztünk, és lábunkon doboltunk, no meg persze kicsit bolondoztunk.
Majd beszálltunk egy-egy buborékba, és ahogy a szél, édesen ide-oda ringatva hazarepített minket álomba szenderedtünk.
Áron kisfiam aznap este lefekvésnél ezt mondta az apukájának: "Buborékban alszom, Papi!" és fújtuk a buborékot, Ő elkapott egyet, majd belebújtunk, és édes álomba merültünk.
Remélem mindenki ilyen élményekkel búcsúzott aznap Linda "nénitől", és minden gyerkőc hasonlóan kimerülten álomba zuhant aznap éjjel.
Jajj, majd el felejtettem, hogy emlékeztetőül a vidám hangulatra, gyorsan idepötyögöm a kis mondókát, mit ott tanultunk!:)
"Volt nekem egy kiskutyám,
aki mindíg fázott,
varrtunk neki nadrágot,
térdig érő kabátot,
ni-ni-ni,
nem tud benne pi-sil-ni!"
